Tóth László

  nyomtatási kép

Ígérte, hogy eljön hozzánk, a klubba is, de nem ért ide, ahogyan saját kiállításának megnyitójára sem.  Hiába vártuk, pedig ügyeltünk a pontos kezdésre is. "Csak" írt rólunk, de mindig. A háttérben maradt. „Tudod, most én jövök! Köszi!” Sok-sok ezer hátrahagyott fotóját látjuk, nézzük naponta… Köszönjük mi is.


A Rábavidék hasábjain Vilics Tamás így búcsúzott tőle :

Dodó, igyekezz! Lapzárta van!
Számtalanszor küldtem ilyen sürgető üzenetet, mert a szerkesztő mindig türelmetlen. A tudósító meg rendezvényről rendezvényre rohan, jegyzetel, fotót készít, egyeztet, aztán megírja és elküldi. Így dolgoztunk mi is csaknem 25 évig. Sokat vitáztunk, civakodtunk, s talán kevesebbet beszélgettünk. Ez idő alatt a Rábavidék ezrekhez juttatta el azokat az írásokat, fotókat és tudósításokat, amelyek végén ez állt: ász, tól, télaci, do, dodo -  azaz Tóth László, vagy ahogy az egész város és a régió ismerte: a Dodó.
Ő mindig, minden eseményen ott volt és fotózott, közben sokakat tanított meg a fotografálás tudományára is.
Ötven éve vett először fényképezőgépet a kezébe, amikor bekéredzkedett Ambrus Mihály tanító fotószakkörébe. Azonnal kialakult egy különös vonzalom, szerelem a fotóapparát és a leendő újságíró között. Gép nélkül egy lépést sem tett meg, ők együtt jelentették a szakmát. Éjszakákat töltött el a sötét, vegyszerszagú hívószobákban, hogy másnap gondosan csomagolva eljusson a fényképes tudósítás a szerkesztőségekbe. Évtizedeken át volt a Vas Népe tudósítója, de számtalan üzemi és szaklap is igény tartott írásaira, munkáira. Két évig, 1989-90 között az Új Rábavidék felelős szerkesztője volt.
Munkájáért nem várt fizetséget, megelégedett azzal, hogy könyvtárosi teendői mellett hobbijának, szenvedélyének hódolhatott. Aztán amikor nehezebb idők jöttek, ő is tartotta a markát, de azt mondták neki: de hát eddig is ingyen csináltad! Akkor rájött, hogy valamit nagyon elrontott, talán az egész életét. Néhány percig zsörtölődött, aztán indult a következő rendezvényre. Esőben, szélben, hóban, fagyban és kánikulában, gyalog vagy kerékpáron. Azért akadtak, akik néha segítettek neki, ilyenkor boldog volt és végtelenül hálás. Hitt abban, hogy a pillanat visszahozhatatlan, e gondolat fogságában élt, s reménykedett: amit megörökít, az megmarad.
Elment egy ember, akit nem tiszteltünk, nem szerettünk és nem becsültünk eléggé, mert elhitettük vele, hogy neki így is jó. És ő elhitte, mert végtelenül naiv volt, jóindulatú és segítőkész. Aztán később már gyakran morcos, sértődékeny és türelmetlen. Láttam, hogy elfáradt, csalódott, megkeseredett ember lett belőle. Nem értette, de nem is akarta érteni ezt a világot, amely számára tele volt ellenmondással. Nem értette, hogy miért nem segítik a munkáját azok, akiknek feladata lenne a tájékoztatás, az információk közlése. Ebbe egy kicsit mindig belebetegedett.

Egy életút véget ért, de annak termése a sok-sok digitalizált fotó és újságcikk, amelyet őriz a könyvtár; a szerkesztőségek archívumai az utókort is emlékeztetik arra, hogy nélküle ez a város, ez a régió nem lenne az, ami. Kevesebb lenne, sokkal kevesebb.
Dodó, lapzárta van! Nem várhatok tovább! Köszönöm, amit értünk, Körmendért, a Rábavidékért és a nyilvánosságért tettél! Nyugodjál békében! 

2024. április 24. szerda
HKSzCsPSzV

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30